A Egyesült Királyságban, mostanában egy iszlamofób pogromon mentünk keresztül, de erről nem igazán hallhattak. Ha az elmúlt hetek híreit olvassuk, nem gondolnánk, hogy az iszlamofób gyűlölet volt az, ami az országos zavargásokat kiváltotta.

Egy hónappal később [Angliában] mindenki a "faji" zavargásokról vagy a "zűrzavarról" beszélt. Egy friss BBC cikkben azt taglalták hogyan kellene a miniszterelnöknek kezelnie a zavargások "gyökereit." A cikkben egyszer sem említették meg az iszlamofób gyűlöletet. Amikor az ENSZ bizottsága felszólította Nagy-Britanniát a gyűlöletbeszéd és a xenofób retorika korlátozásával kapcsolatos intézkedések létrehozására, akkor sem említették meg az iszlamofóbiát.

Azonban a zavargók nem templomokat, zsinagógákat, hindu templomokat vagy szikh gurdwarákat támadtak meg, hanem kifejezetten mecseteket, valamint egy esetben még muszlim sírokat is. Az iszlamofób zavargások Southportban egy online terjesztett, szándékosan félrevezető információ alapján kezdődtek el, miszerint egy táncórán megölt kislányok gyilkosa egy muszlim menekült volt.

A zavargók célpontjai egyértelműen a muszlimok voltak, amely később kiterjedt a barna és fekete bőrű emberekre is.

Semmi sem történik vákuumban. A történelmi iszlamofób előítéletek, amelyek évtizedeken át szabadon terjedtek az ország minden társadalmi szintjén, csak egy szikrát vártak, hogy lángra lobbantsák a tüzet.

Southport volt ez a szikra.

Az iszlamofóbia alábecsülése

Míg egyes politikusok és média felületek kezdetben elismerték, hogy a muszlimok voltak a múlt hónapi támadások célpontjai, most már ezt a tényt próbálják eltusolni.

Az Egyesült Királyság egyes törvényei lehetővé teszik a vallási gyűlöletből elkövetett bűncselekmények büntetőjogi üldözését, de eddig úgy tűnik, a zavargást keltőket főként "faji indítékú" bűncselekményekkel vádolták meg, nem pedig "vallási indítékúakkal," ami ismét az iszlamofób hajtóerőt becsüli alá.

Ha a gyanúm helyes, akkor nagyon valószínű, hogy a Munkáspárt kormánya nem fogja külön kezelni az iszlamofóbiát, vagy bármilyen érdemi módon foglalkozni vele a jövőbeli vizsgálatok során.

Ez pedig azt jelentheti, teljesen újra kellene gondolni és felülvizsgálni a status quo-t, valamint jelentős intézményi változtatásokat kellene végrehajtani – az egész közszolgáltatási szektorban, beleértve a büntető igazságszolgáltatási rendszert, a muszlimok szükségleteit a szociális szolgáltatások részéről, illetve a rendőrség iszlamofób gyűlölet-bűncselekmények kezelését.

Hogyan jutottunk idáig? A mainstream brit diskurzusban mindig is tagadták az iszlamofóbia létezését. Ehelyett úgy tűnik,  a mainstream média, a közszolgáltatások, valamint a kormány inkább a faji kérdést választják a probléma megközelítésére.

Kétféle gyűlölet

Sokan nem értik, miért fontos az iszlamofób diszkrimináció elválasztása a rasszizmustól. Hadd magyarázzam el.

Ahhoz, hogy hatékony megoldásokat találjunk a problémákra, meg kell határozni a helyes gyökerüket. Nem lehet összemostani az iszlamofóbiát és a rasszizmust, mert ezek két különböző típusú gyűlöleti formák. Más-más megközelítést igényelnek a politikákban, ha pozitív eredményeket akarunk elérni.

Az iszlamofóbia egy mélyen gyökerező előítélet, illetve félelem a muszlimokkal szemben a nyugati gondolkodásban, amely bántalmazáshoz és diszkriminációhoz vezet.

Több mint ezer éve, egészen a mai napig, Európa sokféleképpen ellentétben állt az iszlámmal. Gondoljunk csak a 800 éves muszlim Spanyolországra, a keresztes háborúkra és az Oszmán Birodalom európai jelenlétére. Ezek a konfliktusok eredményezték az egyes európai történészek és politikusok a muszlimokkal kapcsolatos olyan ábrázolási formáit, mint a „rémségek,” „szexuális deviánsok,” „nők elnyomói,” „barbárok,” és ma már „terrorista”–  tehát egy olyan népként [tüntették fel őket], amely számos fenyegetést jelent a Nyugat számára.

Mindez visszatükröződik az európai történelemben, irodalomban, művészetekben, médiában és Hollywoodban (lásd Jack Shaheen Reel Bad Arabs című dokumentumfilmjét).

Amikor az agyunkat tudat alatt arra kondicionálják, hogy féljünk és gyűlöljünk az iszlámot, valamint a muszlimokat, nem tart sokáig, míg az iszlamofób klisék gyökeret vernek, illetve  diszkriminatív viselkedéshez, bántalmazáshoz és támadásokhoz vezessenek. Ez az iszlamofóbia története. Nem a színről van szó, hanem egy régóta fennálló előítéletről és gyűlöletről az iszlámmal, valamint a muszlimokkal szemben.

A rasszizmus ezzel szemben a bőrszín és etnikai származás miatti diszkrimináción alapul. Ennek is megvan a maga története.

A rasszizmus az európai fajelméleteken alapul, amelyek alapján a fehér fajok magukat felsőbbrendűnek tekintették, míg a fekete és barna bőrű népeket alacsonyabb rendűnek tartották. Mindkét gyűlöletformát a rabszolgaság és a gyarmatosítás igazolására használták fel.

Az iszlamofóbia és a rasszizmus keresztezheti egymást, de mégis különböző gyűlöletformákként kell őket kezelni annak érdekében, hogy mindkettőre hatékony megoldásokat találjunk.

Az Egyesült Királyságban bőrszín miatti rasszizmus kezelésére az 1950-es években létrejött antirasszizmus-mozgalom, amely határozottan szekuláris volt és kizárólag a bőrszínről szólt. Valójában a vallás vagy vallási diszkrimináció szándékosan ki lett zárva a mozgalomból, mivel az „túl megosztó” volt, ahogy én magam is egy tréningen hallottam Ambalavaner Sivanandantól, a híres antirasszista aktivistától.

A mozgalom akkor indult el, amikor új, színes bőrű és vallásilag sokszínű bevándorlók érkeztek a háború utáni Nagy-Britanniába, ahol rasszista bántalmazással, támadásokkal, zavargásokkal és faji alapú gyilkosságokkal szembesültek.

Az 1970-es és 80-as években a bőrszínük miatt célponttá vált különböző közösségek összefogtak. Még ekkor is jelen volt az iszlamofób diszkrimináció, szemtanúi lehettünk például egy muszlim tanuló meggyilkolásának egy iszlamofób beállítottságú iskolában, valamint egy fiatal börtönbüntetett halálának, akit iszlamofób börtönőrök gyilkoltak meg.

Ezeket az iszlamofób gyűlölet-bűncselekményeket soha nem osztályozták annak ami, mert a döntéshozók csak a rasszizmust ismerték el, nem a vallási gyűlöletet.

A faji egyenlőség kizárta a muszlimokat

Az 1980-as évek eleji faji zavargások után a kormány a faji egyenlőségi egyenlőségek kezdeményezésére utasította a közszolgáltatásokat. Faji kapcsolattartó tisztviselőként nagyon hamar rájöttem, míg a bőrszín miatti rasszizmus elleni összefogás egy dolog, de „faji címkék és identitások” ránk, fekete és ázsiai emberekre való kényszerítése, és azok felhasználása különböző vallási és kulturális közösségek szolgáltatásainak biztosítására a közszolgáltatásokban, egy másik dolog.

Valójában ez katasztrófát jelentett a muszlimok számára. Példának okáért a Race Relations Act 1976 [jogszabály] például csak a faji csoportokat védte, így a muszlimok, akik etnikailag sokszínűek, valamint vallási közösséget alkotnak, nem kaptak védelmet.

Elkezdtem észrevenni a kormány és a közszolgáltatások teljes körű megértésének hiányát még a muszlimok létezésével kapcsolatban is; mi láthatatlanok voltunk számukra.

A muszlimok régóta, és még mindig az egyik leghátrányosabb helyzetű közösséget alkotják szociálisan, gazdaságilag és egészségügyileg az Egyesült Királyságban. Mindez azért, mert a kirekesztéssel láthatatlanná tették őket; vagy nem fértek hozzá a szükséges szolgáltatásokhoz, vagy az elérhető szolgáltatások [számukra] érzéketlenek vagy nem megfelelőek voltak.

Amikor a nevelésről és örökbefogadásról volt szó, a muszlim gyermekeket nem a vallásuknak megfelelő családokhoz, hanem faji hovatartozásuk szerint helyezték el. Így egy nigériai muszlim gyermeket afrikai-karibi keresztényekhez, egy pakisztáni muszlim gyermeket pedig indiai hindukhoz helyeztek el.

Számunkra, muszlimok számára a legfontosabb a muszlim gyermekek muszlim családokhoz való elhelyezése, még akkor is, ha az etnikai vagy faji egyezés nem mindig lehetséges.

Az Egyesült Királyságban a népszámlálás 2001-ig nem tartalmazott vallási kérdést, így nehéz volt számszerűsíteni a muszlimokkal szembeni diszkrimináció mértékét.

Lobbi a változásért

1985-ben megalapítottam az An-Nisa Society-t abból a célból, hogy a muszlim családok jólétéért dolgozzunk, valamint felhívjuk a figyelmet azokra a problémákra, amelyeket azonosítottam.

Többéves lobbizás és kampányolás után voltak kisebb sikerek, valamint nagy áttörések, többek között a 2010-es Equality Act (Egyenlőségi Törvény), amely végre a "vallás és meggyőződés" kategóriát is védett csoportként ismerte el. Ezzel jogi keretet kaptak a vallásilag súlyosbított gyűlöletbűncselekmények és a vallási gyűlöletre való felbujtás kriminalizálása.

A muszlim közösségek számára indított társadalmi programjainkon, például a tanácsadáson, azt is megfigyeltük, hogy a vallásalapú kezdeményezések jobban hozzájárulnak a társadalmi és gazdasági eredményekhez.

Ezek a haladások jelentős előrelépéseket jelentettek. Habár több muszlim jelen van a politikában és a közszolgáltatásokban, az iszlamofóbia nőtt, ahogy azt a pogrom is mutatta.

Ez annak következménye, hogy a „faji” megközelítés továbbra is dominál.

A muszlimoknak is edukálniuk kell magukat

A legnagyobb akadály az iszlamofóbia kezelésében maguk a muszlimok.

A muszlim közösség vezetői, akik nem értik, hogyan működik az iszlamofóbia, illetve akik maguk is azt a tévhitet táplálják, miszerint az iszlamofóbia egyenlő a rasszizmussal, nem kínálnak semmi praktikus és megvalósítható megoldást a valódi iszlamofóbia kezelésére a kormány, valamint a döntéshozók részére.

A legnagyobb hatást a muszlimokra az intézményi iszlamofóbia gyakorolja. Mivel nem várnak el semmit a közszolgáltatásokat végzőktől, mint például vallási és kulturálisan megfelelő szolgáltatásokat, nem értik, hogy e szolgáltatásokhoz való hozzáférés hiánya közvetlenül a [muszlimok] társadalmi kirekesztéséhez vezet. Ehelyett megszokták, hogy mindent „faji” kategóriákban látnak, és elfogadják a status quót.

A legnagyobb csapást a küzdelem számára 2017-ben a brit muszlimokkal foglalkozó All-Party Parliamentary Group (APPG) adta, amikor is az iszlamofóbiát „a rasszizmus egyik formájaként” definiálták, amivel minden eddigi eredményt, amit elértünk, és amit széles körben elfogadtak, illetve támogattak a muszlim politikusok és vezetők, visszavetette.

Minden küzdelmünket, az iszlamofóbia elkülönítésére a rasszizmustól, ez a meghatározás visszafordította.

Utóhatás

A legutóbbi muszlimellenes zavargások után attól félek, hogy az országom vissza fog esni abba az alapértelmezett helyzetbe, amelyben a kisebbségi közösségeket csak „faji” csoportokként, valamint mindannyiunkat homogén egységként kezelnek.

Ez azt fogja jelenteni, hogy ha a kormány bármilyen intézkedést hoz a zavargások gyökereinek azonosítására és kezelésére, azokat a „faj” szempontjából fogják vizsgálni. Az iszlamofóbia el fog veszni a szín-alapú rasszizmus alatt, illetve az intézkedések nem lesznek lényegesek, sem az alkalmazott stratégiák terjedelmét, sem azok megvalósítását tekintve.

Ugyanazokat a régi, fajra alapozott retorikákat és stratégiákat fogják hajtogatni, amelyek évtizedek óta kudarcot vallanak a brit muszlimokkal szemben. [Ezek] nem fognak működni.

Nincs remény a változásra

Nem vagyok optimista azzal kapcsolatban, hogy bármilyen gyakorlati intézményi politika létre fog jönni, amely az iszlamofób gyűlöletet, célzottan kezeli, beleértve a közösségi médiát, a politikai szférát és az intézményeket, amelyek lehetővé teszik a muszlimok megbélyegzését ezzel hozzájárulva ahhoz, hogy alsóbb osztályként éljenek.

Habár az Equality Act (Egyenlőségi Törvény) biztosítja számunkra az iszlamofóbia kezeléséhez szükséges eszközöket, valamint a szolgáltatásokhoz való hozzáférésünket. Most már törvényeink vannak, amelyek kezelik az iszlamofób gyűlölet-bűncselekményeket, ennek ellenére nyomást kell gyakorolnunk a rendőrségre és a büntető igazságszolgáltatásra ezek alkalmazása érdekében. Ez egy lehetőség a változásra.

Ha évtizedekkel ezelőtt megtettük volna a megfelelő lépéseket az iszlamofóbia kezelésére, illetve ha befektettünk volna egy dinamikus muszlim civil társadalomba, amely képes kezelni sokoldalú igényeinket és szakszerűen képviselni minket – talán nem ott tartanánk, ahol most vagyunk.