Idén novemberben Mali fővárosa, Bamako történelme során először rendezett védelmi kiállítást. Azonban nem az esemény helye vagy időzítése volt szokatlan, hanem az, hogy minden egyes kiállító török vállalat volt.

Miért rendeznének ilyen eseményt egy korlátozott vásárlóerővel rendelkező országban, amelyet az IMF 2025-ben a világ 15. legszegényebb államaként rangsorolt?

Mali anyagilag nem vonzó piac, és a szervezők ezt nem is titkolták el.

A válasz egy beszédben lelhető fel, amelyet a török köztársasági elnök, Recep Tayyip Erdoğan az idei Teknofesten tartott.

„Ahogyan egy évszázaddal ezelőtt a függetlenségi háborúnk az elnyomottakat inspirálta, ma védelmi kezdeményezéseink bátorságot adnak a szenvedőknek – mondta el az ország legnagyobb technológiai és űrkutatási fesztiválján. Hozzátette, „Palesztinától Szíriáig, Jementől Szomáliáig, Szudántól Líbiáig, bárhol is van szenvedés, büszkék Türkiye eredményeire.”

Ez az a politikai keret, amelyben Ankara a védelmi iparát elhelyezi. Nem profit- vagy hatalomkiterjesztésként mutatják be, hanem a külpolitika egy szélesebb doktrínájának részeként, amely az emberi méltóságra, valamint a sérülékeny csoportok jogaira helyezi a hangsúlyt.

Az utóbbi időben ez a politikai keret újra relevánsabbá vált.

Türkiye a legtöbb résztvevővel volt jelen az Egyiptom EDEX 2025 védelmi kiállításán, amely tükrözte a tágabb afrikai és arab világ felé irányuló törekvéseit.

A török vállalatok terjeszkedése a kontinensen — a képzési programoktól kezdve az olyan új irodákig, mint például az Aselsan egyiptomi jelenléte Kairóban — azt mutatja, hogy a védelmi együttműködés diplomáciai kapcsolatok megerősítésére is szolgál. Ez a keret egyre inkább meghatározza, hogyan mutatja be Türkiye védelmi fejlesztéseit saját polgárainak, a muszlim világ partnereinek és a fejlődő országoknak.

Az ankarai székhelyű török agytröszt és a SETA védelmi és katonai szakértője, Sibel Duz ezt a kölcsönhatást egy elmélyülő stratégiai ciklusként írja le.

„Ez a két terület kihat egymásra, és az utóbbi években ez a kölcsönhatás sokkal dinamikusabbá vált… A katonai technológiák diplomáciai befolyás és nemzetközi láthatóság eszközeivé váltak,” – mondta el Duz a TRT Worldnek.

Duz hozzátette, ennek az exportnak a sikeresége túlmutat a gazdasági hasznon: segített Türkiyének a geopolitikai kapcsolatait ápolni, formálta a versenydinamikát, elmélyítette a katonai együttműködést a partnerekkel, illetve megnyitotta az utat a stabilabb stratégiai viszonyok felé.

„Ebből a szempontból a védelmi ipar terméke nem csupán technikai képesség, hanem diplomáciai eszköz is, amely támogatja a szélesebb külpolitikai célokat.”

Több török platform túllépett a puszta fegyverrendszer szerepén, és a diplomácia eszközévé vált, olyan precíziós lőszerekkel, amelyek célja a civil áldozatok, valamint az infrastruktúra károsodásának minimalizálása.

Ez a megkülönböztetés nem elméleti: ezt tapasztalhatták Türkiye északi-szíriai katonai műveletei során. Míg az Aszad-rezsimhez, Moszkvához, Teheránhoz és Washingtonhoz köthető erők gyakran hagytak maguk után széleskörű pusztítást, Türkiye már-már műtéti precizitást igénylő műveleteket hajtott végre, amelyek a civil biztonságot helyezték előtérbe.

Éles eltérés a Nyugattól

Ebben a pontban a kontraszt a nyugati védelmi diskurzushoz képest nehezen elhanyagolható. Az Egyesült Államokban és Európában egyértelmű visszatérés tapasztalható a háborús nyelvezethez.

Az amerikai elnök, Donald Trump a Pentagont Hadügyminisztériumra nevezte át. Nagy európai vezetőket (mint például a Rheinmetall vezérigazgatóját) az európai lapok „hadúrként” mutattak be, olyan vállalatvezetőkként, akik az ukrajnai konfliktust rekordrendelések és emelkedő részvényárak forrásává tették.

Az export politika ugyanazt a gondolkodást tükrözi: szelektív embargók és engedélyblokkolások.

Türkiye mindezt megtapasztalta. Az amerikai szankcióktól a hajtóművek és alrendszerek szállításának korlátozásán át Kanada gyorsan bevezetett, majd szelektíven feloldott korlátozásáig a nyomás nem volt újkeletű vagy elszigetelt jelenség.

Türkiye még NATO-szövetségesként sem tudott Patriot-rendszert beszerezni, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy a a kritikus képességeket visszatarthatják a formális partnerség ellenére is.

„A nyugati cégek nagy hangsúlyt fektetnek a magas rombolóerőre, és az olyan eszközök, mint az embargók és a feltételes technológiahozzáférés, politikai eszközökké váltak” – jelentette ki.

„Türkiye ezzel szemben az emberi biztonságot helyezi előtérbe, és az együttműködésen, a technológia megosztáson, valamint kapacitásfejlesztésen alapuló modelleket alkalmazza.”

Más szóval: az egyik oldal a dominancia nyelvét beszéli, a másik a partnerségét.

Egy globális paradoxon is fennáll, amely feltárja a retorika és a gyakorlat közötti rést. Több nyugati védelmi vállalat nagyon kifinomult „humanitárius segítség” kampányokat folytat. Ugyanakkor ugyanazok a cégek gyakran gyártják azokat a rendszereket, amelyeket humanitárius hozzáférés korlátozására vagy késleltetésére használnak.

Megdöbbentő példa erre a dán Terma, amelynek a SCANTER radarjait és a C-Flex harcrendszereit emirátusi hajókra szerelték fel, amelyek Jemen partmenti ellenőrzési műveleteiben vettek részt.

Ezeket a hajókat dokumentálták, hogy akadályozták vagy késleltették a Hudajda és Salif felé tartó humanitárius szállítmányokat, ami azt jelenti, hogy a fedélzetükön lévő rendszerek részévé váltak annak a mechanizmusnak, amely megakadályozta, hogy a segély eljusson a civilekhez egy súlyos humanitárius válság idején.

A Lighthouse Reports és a Danwatch későbbi vizsgálatai megerősítették, hogy ezek a platformok szerepet játszottak az ENSZ által engedélyezett szállítmányok lassításában vagy blokkolásában, miközben a Terma a vállalati adományait népszerűsítette a segélyszervezetek felé.

Ez az ellentmondás – ugyanaz a cég, amely a humanitárius szervezeteknek adományoz, és olyan rendszereket szállít, amelyeket pontosan azokban a műveletekben használnak, amelyek akadályozzák a segítséget.

Szélesebb példák követik ugyanezt a mintát. Több nyugati cég, amely fegyvereket szállít Izraelnek, a Gáza elleni háború alatt is folytatta az értékesítést megszakítás nélkül, még a nemzetközi felhívások és civil károkról szóló jelentések közepette is.

Türkiye legnagyobb védelmi exportőre, a Baykar más utat választott. Amint Izrael folytatta a palesztinok elleni népirtó háborúját, a Baykar 286 millió líra (10 millió USD) humanitárius segélyt jelentett be élelem, gyógyszer és vészhelyzeti készletek biztosítására Gázának.

Akármi is legyen a véleményük Türkiye politikájáról, ez nem egy PR-gesztus volt. Ez a kormány szélesebb narratívájához illeszkedett, miszerint a védelmi kapacitás és az erkölcsi felelősség elválaszthatatlanok.

A nagy kép

A történet mélyebbre nyúlik Türkiye stratégiai emlékezetében is. Évtizedeken át, a ciprusi embargótól kezdve a drónok alkatrészeire kiterjedő legutóbbi korlátozásokig, Türkiye függési és megvonási ciklusokban élt.

Ez egy ösztönös meggyőződést formált a török döntéshozók körében: az önellátás nem opció, hanem túlélés.

Duz elmagyarázta, hogyan befolyásolja ez Türkiye exportfilozófiáját. „Türkiye számára ez nem egy vevő-eladó tranzakció. A másik fél nem pusztán ügyfél. A megközelítésünk az, hogy partnerségeket építünk, megosztjuk a kapacitást, és teret nyitunk új szereplőknek a monopóliumok megerősítése helyett.”

Ezért azok az országok, amelyek hasonló korlátozásokkal szembesülnek Észak-Afrikától kezdve Közép-Ázsián át egészen Nyugat-Afrikáig, a török rendszereket nem csupán megfizethető felszerelésként, hanem politikai megnyugtatásként is látják.

Míg a nyugati biztonsági viták gyakran a elrettentésre, az eszkalációra és piaci szempontokra helyezik a hangsúlyt, Türkiye védelmi kapcsolatait az igazságosság, a szolidaritás és az önvédelem joga köré szervezi.

Ez a nyelvezet közönségre talált olyan régiókban, amelyek gyarmati örökséggel, szelektív fegyverembargókkal vagy következetlen emberi jogi normákkal szembesültek.

Az év elején Türkiye döntése, miszerint páncélozott járműveket adományoz Gambiának, a legutóbbi példa volt erre. Körülbelül ugyanebben az időszakban Ankara katonai pénzügyi együttműködési megállapodást kötött Nigerrel az IDEF 2025 során, továbbá katonai képzési megállapodást írt alá Csáddal a regionális elköteleződésének részeként.

Hivatalos narratívákban Türkiye gyakran párhuzamot von történelmi függetlenségi küzdelme és a mai, külső függőség csökkentésére irányuló erőfeszítései között — egy folyamat, amelyet múltbeli embargók, export megtagadások és változó politikai körülmények formáltak.

Azoknak az államoknak, amelyek hasonló korlátokkal néznek szembe, Türkiye tapasztalata gyakran példaként szolgál arra, hogyan reagálhat egy ország az ellátási sérülékenységekre: belföldi kapacitás fejlesztésével és a támogatási források sokszínűsítésével.

Ankara ezt a megközelítést az önvédelem nyelvén fogalmazza meg, azzal az állítással, hogy a biztonsági képességekhez való hozzáférést nem szabad kizárólag a nagyhatalmak privilégiumává tenni.

Az üzenet hallgatóságra talál nem azért, mert ideologikus, hanem mert tükrözi azokat a kihívásokat, amelyekkel sok ország szembesül az egyenetlen globális védelmi környezetben való navigálás során.