A realista magyarázó modellek a hidegháború vége óta nem tapasztalt reneszánszát élik. Jelenleg egyetlen kérdés uralja a globális biztonságpolitikai napirendet: Hogyan biztosítják az államok és szövetségek létezésüket?

A nemzetközi rend mélyreható változáson megy keresztül. Egyrészt a hagyományos szövetségek meginognak; másrészt a drónok, valamint az irányítás nélküli fegyverrendszerek elterjedése alapjaiban változtatja meg a modern háború természetét.

Még a korlátozott ipari kapacitással rendelkező államok is képesek jelentős károkat okozni nagyhatalmaknak. Európát mindkét fejlemény közvetlenül érinti.

A transzatlanti szövetség megbízhatósága csökken, miközben az orosz–ukrán háború megrázza az európai biztonsági rendet.

Az Egyesült Államok egyre inkább megbízhatatlan európai biztonsági garanciaként tűnik fel, miközben Oroszország tovább növeli katonai nyomását.

Ennek ellenére Európa eddig nem tudott független biztonsági vezető szerepet kialakítani, illetve eléggé megerősíteni védelmi képességeit.

Ilyen körülmények között logikus lenne újragondolni a meglévő szövetségeket és új partnerségeket kialakítani.

A legfontosabb jelölt Európa szomszédságában kétségtelenül Türkiye Ennek ellenére az országot több európai döntéshozó továbbra is figyelmen kívül hagyja.

Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen a közelmúltban Türkiyét Kínával és Oroszországgal egy lapon említette, azzal érvelve, hogy „az EU-nak a jövőjét” e három országtól távol kell formálnia. Egy nemrégiben megjelent jelentés az European Council on Foreign Relations (ECFR) részéről ugyanezt a hozzáállást tükrözi.

Ez a cikk e jelentést tekinti kiindulópontnak, és azt vizsgálja, miért akadályozza gyakran maga Európa saját magát a biztonságpolitikai kihívások kezelésében.

„A védelem ismételt európaivá tétele” – és pontosan hogyan?

Az ECFR-jelentés szerzői három lépést vázolnak fel Európa védelmi képességeinek helyreállítására: egy közös döntéshozatali architektúra, amely magában foglalja a NATO struktúráit, az EU eszközeit és rugalmas koalíciókat; erős, gyorsan telepíthető fegyveres erők; valamint egy koordinált európai védelmi ipar mint ipari gerinc.

Az első olvasatra adódó reakció: ez ésszerűen hangzik. A második kérdés pedig: Pontosan hogyan?

Azonban a harmadik kérdés világít rá az igazi problémára: ha ezek az javaslatok ennyire nyilvánvalóak, miért nem valósította meg Európa őket az elmúlt évtizedekben?

Nem is beszélve egy európai hadseregről – még egy közös védelmi mechanizmus sem jött létre.

Pedig már Trump első elnöki ciklusa óta, 2016 után nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai biztonsági garanciára nem lehet feltétlenül számítani. Ugyanakkor évek óta háború zajlik Európa határainál.

Miért maradt tehát el a biztonságpolitikai paradigma ígért eltolódása? Vezető európai döntéshozók álláspontjainak vizsgálata némi támpontot ad.

Már 2015-ben Jean-Claude Juncker, akkori Európai Bizottsági elnök európai hadsereget követelt, hogy jelzést küldjenek Oroszországnak. Az Európai Bizottság alelnöke, Kaja Kallas ezzel szemben nemrégiben „rendkívül veszélyesnek” nevezte az ötletet, és kétségbe vonta, hogy a szorgalmazói átgondolták-e a gyakorlati következményeket.

A legtisztább értékelést a NATO főtitkára, Mark Rutte adta az Európai Parlamentben: aki azt hiszi, hogy Európa az Egyesült Államok nélkül meg tudja védeni magát, „álmodjon tovább.”

Szerinte egy európai hadsereg elsősorban párhuzamos struktúrákat hozna létre a NATO-n belül.

A jelentés végül választ ad arra, hogy miért hiúsultak meg ezek a tervek évek óta – habár nem szándékosan. Leírja a célt, de meggyőzően nem magyarázza el az odavezető utat.

27 szuverén államot, amelyek eltérő költségvetéssel, hadiiparral, fenyegetésészlelési módokkal és stratégiai érdekeltségekkel rendelkeznek, egy közös védelmi architektúrába egyesíteni nem pusztán politikai akarat kérdése. Strukturális problémáról van szó.

A Covid-járvány megmutatta, mennyire korlátozott volt az európai szolidaritás még viszonylag egyszerű kérdésekben is, mint a védőfelszerelések beszerzése.

Az, aki azt feltételezi, hogy ezek az intézmények most képesek lennének közös parancsnoki struktúrák, fegyverkezési programok és nukleáris elrettentés koordinálására, alábecsüli a nemzeti érdekek erejét.

Ami végső soron hiteltelenné teszi a jelentést, az kevésbé az, amit követel, mint inkább az, amit kihagy.

A döntő kérdés megválaszolatlan marad: mi változott ma alapvetően ahhoz, hogy ez sikeres legyen ott, ahol az elmúlt tíz évben megbukott?

Se az orosz fenyegetés, se az amerikai biztonsági garanciák körüli bizonytalanság nem új fejlemény. Ennek ellenére a jelentés úgy olvasható, mintha a helyes intézkedések egyszerű felsorolása önmagában garantálná azok megvalósulását.

A világ nem vár: Miért kell Európának leszámolnia illúzióival

A valódi probléma mélyebb bármely stratégiai jelentésnél. Sok európai döntéshozó és szakértő nem úgy látja a világot, ahogy az ma van – hanem úgy, ahogy egykor volt.

Az az erőaszimmetria, amiből Európa évtizedeken át profitált, már nem létezik. Gazdaságilag Európa továbbra is a legfontosabb szereplők közé tartozik, de katonailag más államok utolérték vagy akár felül is múlták.

Az amerikai biztonsági esernyő régóta elfedte ezt a fejleményt. Ha Washington tovább csökkentené védelmi garanciáit, Európa katonai és stratégiai hiányosságai nyilvánvalóvá válnának.

A nemzetközi kapcsolatok története azt mutatja, hogy a riválisok következetesen kihasználják a gyengeséget.

Még inkább figyelemre méltó tehát, hogy egy jelentés Európa jövőbeni biztonsági architektúrájáról a gyakorlatban majdnem teljesen figyelmen kívül hagyja Türkiyét. Pedig az ország katonailag és geopolitikailag is jelentős súlyú szereplő.

Az elmúlt években Türkiye azon kevés NATO-állam közé tartozott, amelyek konkrét, hatékony eredményeket értek el Oroszországgal való együttműködésben.

Egy ilyen partner figyelmen kívül hagyása politikai vagy ideológiai okokból nem elemzői megítélés, hanem stratégiai hiba. Ez a kihagyás kevesebbet mond Türkiye fontosságáról, mint Európa gondolkodásának korlátairól.

(Az eredeti cikk a TRT Deutsch oldalán jelent meg)