Hogyan okoz a „morális sérülés” mentális egészségügyi összeomlást az izraeli hadseregben?

A gázai népirtás huszonhat hónapja alatt az izraeli hadseregen belül egy csendesebb összeomlás is zajlik. Egyre több izraeli kezdi megérteni, hogy valami a katonai szervezeten belül körvonalazódik: egy teljeskörű mentális összeomlás.

A honvédelmi minisztérium szerint 2023 októbere óta több mint 85 000 katona fordult pszichológiai segítséghez, ami az ország történetében a valaha regisztrált legmagasabb szám.

Az öngyilkossági adatok ezúttal tizennégy éves csúcsközeli szinten vannak. 2024 januárja és 2025 júliusa között legalább 279 katona kísérelt meg öngyilkosságot, és több tucatnyian meghaltak.

A gázai egészségügyi hatóságok szerint 2023 októbere óta az izraeli katonák több mint 71 000 palesztitnt öltek meg, akik többsége nő és gyermek volt, valamint több mint 171 000 palesztint sebesítettek meg.

Egy Givati dandár tartalékosa „súlyos pszichológiai megterhelés” után öngyilkosságot követett el. Egy másik, mindössze 21 éves katona a törvényhozóknak elmondta, a gázai népirtásban való részvétel mentálisan megterhelte, és jelenleg „sétáló holttestnek” érzi magát.

Hogy megértsék, miért váltak ezek a beszámolók gyakoribbá, a pszichológusok egyre gyakrabban fordulnak a „morális sérülés” fogalmához, amely azt a kárt írja le, amikor valaki úgy érzi, átlépett egy olyan határt, amit többé nem lehet visszacsinálni.

„A morális sérülés arra az elszenvedett lelki megterhelésre utal, amelyet erkölcsileg és etikailag megkérdőjelezhető cselekedeteknek való kitettség okoz; ami ebben az esetben a népirtás” – magyarázta el a pszichológus Asude Beyza Savaş.

„A katonai szolgálatról szóló kutatások megállapították, hogy a katonák körében az olyan stresszel járó események, mint például a harci kitettség, jelentős szerepet játszanak az öngyilkossági gondolatok kialakulásában” – mondta el Savaş a TRT Worldnek.

„Ha jobban megvizsgáljuk a bűntudatot, azt látjuk, hogy a potenciálisan morálisan sértő eseményeknek való kitettséget, különösen az olyan eseteket, amikor az adott személy az elkövető, hosszan tartó érzelmi állapotok követik” – tette hozzá Savaş. – Ennek következtében az érintettek visszahúzódnak a társadalomból, az elszigetelődés pedig ismert kockázati tényező az öngyilkosság szempontjából

Egy a közelmúltban, a Kneszetben tartott parlamenti ülésen izraeli katonák halmokban raktak pszichiátriai gyógyszereket, köztük opioidokat egy asztalra, miközben azt mondták:„Mentálisan betegek vagyunk, és a barátaink megölik magukat.”

Az online reakciók sem voltak visszafogottak. „Az ártatlanok lemészárlása megviseli az emberi elmét” – írta egy X-felhasználó. Egy másik személy hozzátette: „Igen, a csecsemők bombázása nem tesz jót az egészségnek.”

Valóban, sok izraeli katona a szerepét illetően biztosan lépett be Gázába, de néhányan olyan élményekkel tértek vissza, amelyekkel nem tudtak együtt élni. Ahogy egy másik, öngyilkosságban elkövetett katona felesége fogalmazott: „Már jóval a halála előtt halott volt. A lelke Gázában meghalt.”

Az elme összeroppan az elkövetett tettektől

Szakértők szerint az a „morális sérülés,” amely az izraeli erők között öngyilkossági eseteket okoz, némileg különbözik a poszttraumás stressz-szindróma (PTSD) félelemalapú tüneteitől.

A szakértők ezt úgy írják le, hogy a bűntudat akkor ébred fel, amikor a katona felismeri: részt vett, lehetővé tette vagy tanúja volt olyan cselekedeteknek, amelyek ütköznek azokkal az értékekkel, amelyeket korábban vallott.

A morális sérülés nem csak a hirtelen felbukkanó emlékekben vagy a túlzott éberségben nyilvánul meg, hanem az önmagukkal szembeni mély szégyenben, bűntudatban, valamint undorban is. Sok katonának pontosan ezt jelentette Gáza.

Amikor az egyén úgy érzi, átlépte a saját erkölcsi határait, gyakran mély kognitív konfliktust él át azzal kapcsolatban, hogy jóként látja-e magát, miközben felismeri részvételét vagy bűnrészességét a kárban – magyarázta el Dr. Ayşe Sena Sezgin, a Marmara Egyetem pszichológiai tanszékének oktatója.

„A morális sérülésben bizonyos kognitív és érzelmi mechanizmusok lépnek működésbe, beleértve a kognitív disszonanciát, morális elszigeteltséget, alvászavarokat, szorongást, függőséget, öngyilkossági gondolatokat, értelmetlenség-érzést és egzisztenciális megrázkódtatást” – mondta el Sezgin a TRT Worldnek.

„Az erőszakban való közvetlen részvétel után az egyének gyakran abban a helyzetben találják magukat, hogy egyik oldalon azokat okolnák, akik parancsot adtak, másik oldalon pedig saját maguk vállalnák a felelősséget. Ez a dilemma intenzív bűntudatot, szégyent és megbánást hozza magával, ami megnehezíti a segítségkérést” – tette hozzá.

Savaş szerint ez az összeomlás előrelátható pszichológiai következménye a kegyetlenségekben való részvételnek. A népirtásban való részvétellel és civil lakosok megölésével a katonák egyszerre szembesülnek közvetlen traumával és azzal a másodlagos traumával, hogy tanúi voltak mások szenvedésének.

„A trauma befolyásolja a jelenlegi pszichés állapotukat, és előrejelezhetővé teszi a hosszan tartó stressz-szinteket, későbbi PTSD-tüneteket, valamint a bűntudat és morális sérülés által alakított sérült önképet.”

Ez a minta visszaköszön azon, amit a terepen szolgáló katonák elismertek. Sokan olyan pillanatokról beszélnek, amelyek összetörték az énképüket. Egy katona egy lerombolt házba belépve két gyermek holttestét látta, és így emlékezett vissza:

„Ott nem voltak terroristák… Tudtam, hogy ez mind az én számlámra írható, hogy én tettem. Hányhatnékom volt” – idézték szavait.

A szakértők szerint a gyilkosság, különösen a civil áldozatoké, az egyik legerősebb előrejelzője a katonák körében az öngyilkosságnak. Ha ez a kár nagyszabású, tartós és a népirtás része, a „morális sérülés” még súlyosabbá válik.

Ráadásul sok katona azt állítja, arra kérik őket, tagadják, amit láttak. Egyes cionista csoportok továbbra is olyan narratívákat terjesztenek, mint a „Pallywood,” amely azt sugallja, hogy a palesztinok megrendezték saját szenvedésüket a szimpátia kiváltására.

A katonák számára ez a tagadás mélyebb törést okoz, mert visszatérnek tudva, mit tettek, és találkoznak egy olyan társadalommal, amely ragaszkodik hozzá, hogy semmi sem történt. Mivel a szégyennek nincs hova mennie, befelé fordul.

„Egy nemrégiben készült longitudinális tanulmányban, amelyben nemrég leszerelt izraeli veteránok traumával kapcsolatos bűntudatát és önmegbocsátását vizsgálták, az derült ki, hogy a potenciálisan morálisan sértő eseményeknek való kitettség – különösen akkor, ha a cselekedetet maga a katona követte el – előre jelezte a traumával kapcsolatos bűntudatot és ennek következtében az öngyilkosság kockázatát az első év során a leszerelés után” – mondta el Savaş.

„A transzgresszív cselekedetekhez kapcsolódó bűntudat és szégyen kognitív disszonanciát hoz létre, ami kellemetlen állapotot jelent, amikor ellentmondó hiedelmeket tartunk, vagy amikor tetteink ellentmondanak értékeinknek. Itt maga az elkövetett tett az, amit nem tudnak összeegyeztetni, és ami miatt bűntudatot éreznek.”

„Ez a kognitív disszonancia morális sérüléshez és morális fájdalomhoz vezet, amelyeket mind az öngyilkosság előrejelzőjeként és kockázati tényezőjeként azonosítottak” – magyarázta.

A következő generáció sem fog helyreállni

Miközben a mentális egészségügyi válság mélyül, Izrael hadserege továbbra is az irányítás látszatát kelti. A tisztségviselők új klinikákra, több száz mentálhigiénés tisztre, öngyilkosság-megelőzési programokra és segélyvonalakra mutatnak rá.

Azonban mindez nem változtat egy alapvető tényen: a soraikon belüli pszichológiai összeomlást nem lehet eltüntetni azzal, hogy ugyanazokat a katonákat visszaküldik, hogy ugyanazt a erőszakot végrehajtsák.

A radikális baloldali Kneszet-képviselő, Ofer Cassif ezt „öngyilkossági járványnak” nevezte, amely elkerülhetetlen lesz a háború vége felé.

Hosszabb távon Sezgin szerint ez a folyamat valószínűleg átalakítja a társadalmi narratívákat, a családi struktúrákat, sőt a oktatást és a politikát is a tartós bűntudat, szégyen és megoldatlan trauma révén.

„Anélkül, hogy a felelősöket megfelelően elszámoltathatóvá tennénk, nem lesz lehetséges helyreállítani a társadalmi békét és bizalmat, sem visszanyerni az egyének pszichés jóllétét” – magyarázta Sezgin.

Savaş pedig arra is felhívta a figyelmet, hogy a morális sérülés, ellentétben a fizikai sebekkel, nem halványul el az idő múlásával.

„Másodlagos traumás stressz akkor is kialakulhat, ha valaki mások közvetlen traumatikus élményeit hallja. Ez a morális szétesés nemcsak a veteránokat érinti, hanem közvetetten a hozzátartozóikat is” – mutatott rá Savaş.

A PTSD-ről és az intergenerációs traumáról szóló kutatások szerint – teszi hozzá – a PTSD-ben szenvedők gyerekei gyakran fokozott distressz- és traumajelenségeket mutatnak. „Ez arra utal, hogy a trauma öröklődhet, vagy legalábbis idővel jelentős negatív hatásai lehetnek.”

Így a hatások messze túlmutatnak magukon a katonákon. Izrael egy olyan generáció felé halad, amelyet olyan emberek formálnak, akik fizikailag épségben tértek haza, de lelkileg kiégtek attól, amit tettek.

„Ilyen helyzetekben az egész társadalom növekvő akut traumákat, valamint széles körben elterjedt nagyfokú depressziót, szorongásos zavarokat, szerhasználatot, alvászavarokat és öngyilkossági kockázatot élhet meg, ami magasabb bűnözési rátához vezethet” – érvelt Sezgin.

Sezgin elmagyarázta, hogy a pszichológiai teher kiterjed a társadalmi működésre is, beleértve a munkaerő csökkenését, a családi konfliktusokat és a munkanélküliség fokozott kockázatát.

„Amikor a szülők pszichés jólléte romlik, nő a gondozás elhanyagolásának, az érzelmi problémáknak és a gyermekek fejlődési nehézségeinek a kockázata, így kialakul az intergenerációs átadás; vagyis a teher a családokra és a gyerekekre is kiterjed” – tette hozzá.

Ami az izraeli hadseregben zajlik, az egy háború pszichológiai ára, amely tömeges civil szenvedésre épül. Több ezer katona számára már elkezdett összeomlani, és ez a háború vége után is velük marad.