A kolonializmus eltitkolt háborúja: Franciaország bűnei, amelyeket Kamerun nem tudott feldolgozni

1956. december 30-án éjszaka a francia erők lopakodva megtámadták Kamerun Ekité faluját.

Hajnalra 500 civil vesztette életét. Férfiak, nők és gyerekek – a támadók nem válogattak áldozataik között.

Ahogy Hamadou Adama professzor, a Ngaounderei Egyetem oktatója fogalmazott, ez volt „a legemblematikusabb mészárlás” Franciaország Kamerunban vívott, be nem jelentett háborújában.

Azonban évtizedeken keresztül ez a tömeggyilkosság, valamint számtalan más atrocitás titkosított archívumokban volt eltemetve.

A francia elnök, Emmanuel Macron a közelmúltban elismerte országa „sokoldalú elnyomó erőszakát” Kamerunban, amely újra felszakította azokat a sebeket, amelyek sosem gyógyultak be igazán.

Ezeknek a sebeknek a mélységét megérteni csak úgy lehet, ha megvizsgáljuk, hogyan vált az ősi civilizációk és sokszínű népek földje a gyarmatosítás egyik legrejtettebb háborújának színterévé.

Egy megosztott föld

Az európai gyarmatosítás előtt Kamerun olyan nagy afrikai civilizációk örököse volt mint például a Kanem-Bornu Birodalom, a Szokoto Kalifátus és az Adamawa Emirátus.

Az ország területén több mint 250 etnikai csoport élt, köztük a Bamileke, Bamoun, Bassa, Douala, Ewondo, Bulu, Maka, Pygmy és Kirdi népcsoportok.

Azonban Németország, Nagy-Britannia és Franciaország között a 18. század végén és 19. században a sokszínű civilizáció akaratlanul is a gyarmati versengés célpontjává vált.

„Az európai gyarmatosítás egy olyan filozófián alapul, amely tagadja a 'mást' és annak civilizációját, kultúráját” – magyarázta el Dr. Gassim Ibrahim, az Iszlám Történelem, Művészet és Kultúra Kutatóközpontjának munkatársa, kifejtve a gyarmatosítás alapját képező filozófiát.

„Afrika gyarmatosítását olyan faji elméletek formálták, amelyek a kontinenst történelem nélkülinek ábrázolták, így igazolva annak gyarmatosítását az állítólagosan felsőbbrendű európai civilizáció bevezetésének ürügyén.”

Németország 1884-ben, egyidőben a hírhedt Berlini Konferenciával, – amelyet a kontinens gyarmatosításának és kizsákmányolásának keretrendszerének megteremtésére hívtak össze – átvette az irányítást Kamerun partvidékei felett.

Miközben Németország fokozatosan terjeszkedett a szárazföld belseje felé, az Adamawa régió 1901-ig ellenállt, azonban végül az is elesett.

Nagy-Britannia és Franciaország a misszionárius tevékenységet fegyverként használva, hamarosan csatlakozott a versengéshez. Franciaország a katolikus, míg Nagy-Britannia a protestáns hitet terjesztette.

Majd Németország első világháborús veresége átrendezte a gyarmati kártyákat. 1918-ban a brit és francia erők megszállták a területet, és felosztották azt. Franciaország a terület négyötödét, köztük a délkeleti részt kapta meg, míg Nagy-Britannia az egyötödét a nyugati részen.

Ezt a felosztást pedig 1919 júliusában a Londoni Nyilatkozat keretében hivatalossá tették. Három évvel később a Nemzetek Szövetsége Nagy-Britanniának és Franciaországnak átadta a területeik feletti hatalmat.

Nagy-Britannia Észak- és Dél-Kamerunra osztotta fel területét, Nigériával együtt igazgatva azokat. Franciaország pedig Yaoundéban hozta létre gyarmati központját.

A második világháború után a mandátumrendszer az ENSZ gyámsága alatt folytatódott, azonban a mesterséges határok megmaradtak.

„Kamerunban a németek saját érdekeik szerint, figyelmen kívül hagyva a helyi dinamikát Kelet- és Nyugat-Kamerunra osztották fel a területet” – mondta el Dr. Ibrahim a TRT Afrika számára.

A francia megközelítés ugyanilyen pusztító volt. „Ezek a politikák diszkrimináció, elnyomás és erőszak cselekedeteit kombinálták, amelyek célja az volt, hogy az őslakos lakosság internalizálja a saját kulturális alacsonyabbrendűségének gondolatát, majd az úgynevezett felsőbbrendű francia civilizáció átvételére bátorítsák őket” – mondta el Dr. Ibrahim.

A nacionalizmus ébredése

Félix-Roland Moumié és Ruben Um Nyobè olyan vezetők voltak, akik a rasszizmus és a gyarmati uralom ellen küzdöttek. 1948-ban megalapították a Kameruni Népek Szövetségét (UPC) annak érdekében, hogy továbbvigyék a szabadság ügyét.

Um Nyobè a nemzetközi színtéren is folytatta a harcot: „1952-ben az Egyesült Nemzetekben tartott beszédet, amelyben megkérdőjelezte Franciaország kameruni jelenlétét. Moumié is ezt a vonalat követte” – mondta el Hamadou Adama professzor, a Ngaoundere Egyetem oktatója.

Bár a mozgalom kezdetben nem sértette meg a törvényeket, a francia atrocitások végül fegyveres ellenállásra kényszerítették a nacionalistákat. Franciaország válaszul 1958-ban megszervezte Nyobè meggyilkolását, Moumiét pedig Genfben mérgezte meg a francia titkosszolgálat ügynöke, William Bechtel.

1956 és 1961 között a dél- és nyugat-kameruni háború több tízezer életet követelt. Egy frissen kiadott jelentés szerint: „Franciaország számára a kameruni háború a gyarmati múlt ismeretlen fejezete maradt. Kamerun számára azonban mély és maradandó sebeket hagyott hátra.”

Franciaország 1958-ban Ahmadou Ahidjót nevezte ki miniszterelnöknek. Amikor Francia Kamerun 1960. január 1-én kikiáltotta függetlenségét, Ahidjo lett az első elnök. A háború azonban folytatódott, és a francia erők továbbra is támogatták a műveleteket az UPC harcosaival szemben.

Max Bardet, egykori pilóta, aki 1962 és 1964 között szolgált Kamerunban, tanúvallomásában beszámolt arról, hogy a Bamileke népet rendszeresen célba vették.

A francia erők falvakat bombáztak, emberek százezreit kényszerítették internálótáborokba, ahol megkínozták őket. A nőket és a gyerekeket sem kímélték. Ezeket az atrocitásokat rendszerszinten eltitkolták.

Az igazság elrejtése

Franciaország kifinomult stratégiai módszereket alkalmazott, hogy eltitkolja a háború atrocitásait mind a francia, mind a kameruni közvélemény elől.

Jacob Tatsitsa professzor, a kanadai Ottawai Egyetem kutatója, széles körű munkát végzett a rendszerszintű eltussolás feltárásában.

„Először is – különösen Franciaország indokínai veresége után, 1955-ben – úgy döntöttek, hogy Kamerunnak leckét adnak a forradalmi hadviselésből. Olyan intézkedéseket vezettek be, amelyek célja a kameruni nacionalisták küzdelmének delegitimálása volt” – magyarázta.

Roland Pré, akit 1954-ben neveztek ki Kamerun főkormányzójává, egy körlevelet adott ki, amely előírta, hogy hozzanak létre olyan sajtóorgánumokat, amelyek a francia közigazgatást dicsérik, miközben elbagatellizálják a függetlenségi mozgalmat.

A stratégia részeként a háborús övezeteket lezárták az újságírók elől. Azon kevés személyek, akik mégis bejuthattak, a francia titkos tevékenységekben is részt vettek.

A függetlenség után a cenzúra valójában erősödött – mondta el Tatsitsa.

Bárkit, akinél az UPC-t támogató dokumentumokat találtak, letartóztattak és bebörtönöztek az úgynevezett „antiszubverziós törvények” alapján. A cenzúra később Franciaországra is kiterjedt: Mongo Beti Main basse sur le Cameroun című könyvét betiltották, mert kritikus elemzést nyújtott a kameruni helyzetről.

„A névleges függetlenség valójában tartalom nélküli függetlenséget jelentett, mert a franciák minden szuverenitási pozíciót beszivárogtattak” – tette hozzá Tatsitsa.

Megosztott örökség

A gyarmati korszak sebei ma is borzalmasak Kamerunban.

Amikor Dél-Kamerun 1961 februárjában népszavazáson a Kameruni Köztársasághoz való csatlakozásról döntött (míg Észak-Kamerun Nigériához csatlakozott), az ország ellentmondásos gyarmati rendszereket örökölt. Kelet-Kamerun a francia kultúrát, nyelvet, jogrendet és oktatási modellt vitte tovább, míg Nyugat-Kamerun a brit megfelelőket.

„Bár a két Kamerun föderális rendszer alatt egyesült, az eltérő gyarmati örökségek, amelyeket mindkét fél meg akart őrizni, fokozatosan konfliktusforrássá váltak” – mondta el Dr. Ibrahim.

Az 1972-es átmenet a föderális rendszerből az egységes államrendszerre lehetővé tette, hogy a francia nyelvű többség – amely a lakosság mintegy 80%-át teszi ki – asszimilációs politikákat kényszerítsen az angol nyelvű kisebbségre.

„Ez a probléma idővel elmélyült, és 2016-ra fegyveres harcba torkollott, amelyet az anglofón lakosság vezetett, teljes függetlenséget követelve. Ez a kívülről behozott probléma mindmáig megoldatlan” – tette hozzá Dr. Ibrahim.

Franciaország formális kivonulása után a helyi kollaboránsok támogatásával a francia tanácsadok beágyazva maradtak Kamerun közigazgatásába, hadseregébe és rendőrségébe, akik a több tízezer halottat szándékosan eltitkolták.

A jóvátételre várva

Bár Macron elismerése megtörte az évtizedek óta tartó hivatalos hallgatást, több kameruni számára ez üresen cseng.

„A kameruniak számára ez az elismerés késve érkezett és hiányos, mivel a ‘jóvátétel’ szó sehol sem szerepel a levélben. Még mindig várunk egy bocsánatkérésre és kártérítésre, valamint arra, hogy az archívumokat teljes egészében megnyissák, digitalizálják és minden kutató számára hozzáférhetővé tegyék” – mondta el Tatsitsa.

Dr. Therence Atabong Njuafac, a nemzetközi kapcsolatok és politikatudomány doktora, valamint a Humanity Helping Hands Cameroon szervezet vezetője, a rendszeres összejátszást okolja azért, hogy ez a nemzeti múlt eltemetve maradt.

„Vezetőinknek szoros kapcsolataik vannak Franciaországgal, és úgy tűnik, több tekintetben együttműködnek. Franciaországnak ma is hatalmas befolyása van az országban. Még a pénzünket is Franciaországban nyomtatják – ez is azt mutatja, mennyire összefonódik a két ország. Talán a nép haragszik Franciaországra, de a kormány nem” – mondta el a TRT Afrikának.

Adama szerint Macron levele „inkább keserű ízt hagyott maga után, mintsem gyógyulást hozott volna.”

Dr. Ibrahim azonban lehetőséget lát ebben a pillanatban: „Macron kijelentései után úgy gondolom, elérkezett az idő, hogy újra feltárjuk Kamerun történetét, és visszanyúljunk az archívumokhoz” – mondta.

Néhány kulcsfontosságú kérdés azonban továbbra is megválaszolatlan marad: „Vajon a történészek és kutatók hajlandók lesznek feltárni ezeket az archívumokat?