Elmélkedések a köztársaságról: Történelmi perspektívában Türkiye „nagy stratégiája”

Türkiye megalakulásának 102. évfordulóját október 29-én ünnepelte, azonban alapítója, Musztafa Kemál Atatürk 1938. november 10-én reggel 9 óra 5 perckor életét vesztette. Halálakor az egész ország gyászba borult, hiszen Türkiye ekkor nem csupán a vezetőjét vesztette el, hanem azt az embert is, aki megteremtette modern államiságát, és új irányt adott a nemzetnek.

Az út, amely a köztársaság megalakulásához vezetett nem volt könnyű, de lássuk, hogy is alakult az ország sorsa az első világháborút követően, illetve milyen stratégiát követett Atatürk.

1918-ban az első világháború éppen véget ért, maga után hagyva az egykor hatalmas birodalom romjait.

Területeinek nagy része elveszett, maga a szultáni főváros megszállás alatt állt.

Ezt követően Nyugat-Anatóliában hamarosan előrenyomultak a görök erők, mindeközben az egykori kontinenseken átívelő hatalmas birodalom Anatóliában egy kis területre zsugorodott össze.

Az állam kimerült és egységes parancsnokság nélkül maradt — megosztva a megszállt Isztambul és a feltörekvő Ankara között.

Lehet-e egy ilyen háború sújtotta, traumákon átesett országnak bármi, ami az un. nagy stratégia jellegét hordozza? Azt állítom, hogy igen — és hogy volt is.

Többen úgy vélik, hogy a nagy stratégia kizárólag azoké a nagyhatalmaké, akik formálni tudják a világpolitikát.

Mások ezzel szemben úgy gondolják, hogy minden állam rendelkezik nagy stratégiával, akár elismeri, akár nem.

A kormányok sosem a tökéletes információk vagy a hibátlan időzítés birtokában cselekszenek. Az ambícióik meghaladhatják eszközeiket, vagy a reakcióik túl korán vagy túl későn érkezhetnek.

Mégsem szükséges formális dokumentum vagy koherens terv ahhoz, hogy egy állam külpolitikájának mintázata feltárja, hogyan észleli a fenyegetéseket és hogyan kívánja kezelni azokat.

Ebben az értelemben minden állam — mérettől függetlenül — rendelkezik nagy stratégiával — néhány ambiciózusabb, mások kevésbé.

Az én megközelítésem a nagy stratégiáról abba a táborba illeszkedik, amely az állam biztonságának legmagasabb szintű stratégiájaként határozza meg: időben és térben is tágra nyitott, és politikai csúcson dől el.

Mi az a nagy stratégia?

Minden ország nagy stratégia központi gondja a túlélés. A gazdagság, a béke és a presztízs csak akkor számít, ha az állam továbbra is létezik.

Ahogy Arnold Wolfers svájci–amerikai történész 1952-ben írta, a biztonság nemcsak arról szól, amit egy állam kíván, hanem arról is, amit el akar kerülni — más szóval a fenyegetésekről.

A nagy stratégia tehát a túlélést fenyegető elsődleges veszélyek azonosításával kezdődik — legyenek azok rivális hatalmak, ellenséges szomszédok vagy belső sebezhetőségek.

Ha a fenyegetéseket meghatározták, stratégiák alakulnak ki azok semlegesítésére. Mivel egy állam nem képes egyszerre minden veszéllyel szembeszállni, a nagy stratégia lényegében a prioritások felállításáról szól — eldönteni, mely fenyegetések a legfontosabbak.

Az államok gyakran a katonai fenyegetéseket helyezik előtérbe. Ennélfogva a nagy stratégia első komponense arra vonatkozik, hogyan kell harcolni — vagy hogyan kell elkerülni a harcot.

Egy állam a támadó fél anyagi kapacitását célozza meg, vagy az ellenállás akaratát próbálja megtörni? Gyors, döntő győzelemre törekedjen, vagy elhúzódó kiürítő háborút folytasson?

Carl von Clausewitz-tól Liddell Hartig — két katonai stratéga két külön korszakból — az ilyen kérdések határozzák meg a katonai stratégiai gondolkodást. Ugyanakkor a győzelem nem mindig éri meg a kockázatot.

Több állam ehelyett széles eszköztárra támaszkodik a kényszerítésben: puszta fenyegetéstől a korlátozott erőalkalmazáson át a teljes körű háborúig.

Ahogy az erő alkalmazása háttérbe szorul, a diplomácia és a külpolitika kerülnek előtérbe.

Így a nagy stratégia túlmutat a csatatéren. A katonai (háborús stratégiák) és a kényszerítő (fenyegetési stratégiák) mellett a harmadik tartománya az igazodás — vagyis a szövetségi irányultság kérdése.

Az államoknak el kell dönteniük, hogy egyedül néznek-e szembe a fenyegetésekkel, szövetségeseket keresnek, vagy inkább elbújnak a háttérben.

A nagy stratégia lényege nem egyetlen területen rejlik, hanem négy alapvető kérdés konfigurációjában: az állam a meglévő hatalmi elosztást akarja-e felülvizsgálni vagy megőrizni a regionális, ha nem globális rendszerben?

Biztonságot konfliktus révén vagy együttműködéssel kíván-e elérni? Egyedül cselekszik vagy szövetségekben? Hatalmat vetít előre vagy inkább védekező, a saját határain belüli pozíciót tartja?

E kérdésekre adott különböző válaszok különböző nagy stratégiák felé vezetnek: mint például expanzionizmus, primátus, jóindulatú hegemónia, együttműködő biztonság, szelektív részvétel, visszafogottság és izolacionizmus.

Példának okáért egy revizionista állam, amely egyoldalúan és agresszíven lép fel távoli térségekben, expanzionista nagy stratégiát követ, míg az, amely a státusz quo érdekében saját határain belül marad és minden elköteleződést elkerül, izolacionizmust folytat.

A török út

Ezt a keretrendszert alkalmazhatjuk Türkiye nagy stratégiájára tekintve is 1919-től egészen a napjainkig.

Minden korszakot azokon a fenyegetéseken keresztül vizsgálunk meg, amelyeket a döntéshozók kritikusnak ítéltek, és azokon a katonai, kényszerítő és igazodási stratégiákon keresztül, amelyeket válaszként választottak.

Egy adott periódus Türkiye nagy stratégiájának elemzésekor azt kell megvizsgálni, hogy az ország a státusz quo felülvizsgálatára vagy védelmére törekedett-e, konfliktust vagy együttműködést választott-e, egyedül vagy másokkal cselekedett-e, és erőforrásait határain túl telepítette-e vagy a hátországban maradt.

A történelem közvetlen utóhatásában az ankarai kormány két fő fenyegetéssel nézett szembe: Görögországgal és Nagy-Britanniával.

A megszálló görög erők ellen Türkiye közel négyéves kimerítő háborút vívott, amely 1922 augusztusában döntő győzelemmel zárult.

Nagy-Britannia ellen elsősorban a diplomáciára támaszkodott — először a Szovjetunióval, majd később Franciaországgal erősítve meg a kapcsolatokat annak érdekében, hogy London elszigetelődjön.

Ebben a szakaszban Türkiye nagyrészt elfogadta a háború utáni területi státus quót, amelyet a Nemzeti Eskü (Misak-i Milli) határozott meg.

Egyoldalúan harcolt, de elkerülte a túlzott kiterjesztést, védelmi pozíciót tartva, előretolt telepítési kapacitás nélkül. Ezt a korai időszakot, 1919 és 1922 között, szelektív részvételnek nevezhetjük — korlátozott háború és óvatos diplomácia keveréke, amely a túlélést célozta meg korlátozott eszközökkel.

Az új Türkiye — a köztársaság kikiáltásával és a Lausanne-i szerződés 1923-as megkötésével — az elkövetkező évtizedekben változó fenyegetéseket tapasztalt: Nagy-Britannia egészen az 1920-as évek közepéig, majd Olaszország és Németország a harmincas években és a korai 40-es években, valamint a Szovjetunió a hidegháború egész ideje alatt.

Bár Türkiye időnként szembekerült Görögországgal és Szíriával a hidegháború alatt, ezek a két ország váltak a fő fenyegetéssé a Szovjetunió összeomlása után, az 1990-es években.

A 2000-es évek eleje nyugodtabbnak tűnt, ám a feszültségek hamar visszatértek — Görögországgal, Aszád Szíriájával a polgárháború közepette, és az utóbbi időben Izraellel is.

E korszakok során Türkiye több nagy stratégiát váltogatott: korlátozott eszközökkel és erős bizalmatlansággal jellemezhető izolacionizmust, multilaterális vállalkozásokban való részvétellel járó együttműködő biztonságot és azt a taktikát, amelyet visszafogottságnak nevezhetünk, amikor óvatosságot és elköteleződést egyensúlyozott.

A legutóbbi időszakban azonban Türkiye ismét a szelektív részvételt választotta — ezúttal határozottabban és bővebb forrásokkal.

Katonai, gazdasági és diplomáciai jelenléte jóval túlmutat határain, amely elmozdulást jelez az 1919–22-es függetlenségi háború védelmi jellegű szelektivitásától egy proaktív, előretolt változat felé.

Ez a fejlődés megragadja Türkiye nagy stratégiai útját: a megszállás alatti túléléstől a külföldi hatókör kiterjesztéséig — az ambíció és a visszafogottság, az előretolt és a védelmi pozíció, valamint a lehetséges és a szükséges közötti újrasúlyozással.