Kína a múlt hónapban bejelentett egy ambiciózus öt éves tervet, amely 800 km-vel a Föld fölött lebegő adatközpontok telepítését célozza meg.

Ezt követően az amerikai milliárdos, Elon Musk hasonló terveket mutatott be – aktívan tőkét gyűjtve a SpaceX pályára kerülő adatközpont-ambícióihoz, egy nemrég történt egyesülés és egy közelgő nyilvános részvénykibocsátás közepette.

Elemzők a legutóbbi fejleményeket úgy értelmezik, hogy egy stratégiai lépésről van szó az űrbeli adatközpontok építésére, ahol az MI-infrastruktúra a földi korlátok nélkül működnének.

Mivel az MI iránti kereslet egyre növekszik az olyan cégek, mint például a SpaceX és a Google a számítási infrastruktúra pályára állításáért versenyeznek. Az energiaigényes MI-infrastruktúra földről pályára helyezése korlátlan napenergiát és a világűr vákuumában hűvösebb üzemeltetést biztosítana.

A törekvés egy egyszerű problémából ered: a földi adatközpontok már most is óriási nyomás alatt működnek az MI kiolthatatlan energiaéhsége miatt.

A masszív MI-modellek betanítása hatalmas elektromos energiaigényt követel meg, amely évente százezrek számára elegendő áramot biztosítana. Ez arra kényszeríti az MI- vállalatokat, hogy hatalmas adatközpontokra támaszkodjanak, amelyek elvonják az elektromos hálózat kapacitását, miközben nagy mennyiségű vizet fogyasztanak a hűtés miatt.

Az adatközpontok közelében élő fogyasztók számára az áramszolgáltatás ára az elmúlt öt évben 267 százalékkal emelkedett.

Hasonlóképpen egy átlagos, 100 megawattos amerikai adatközpont naponta mintegy 2 millió liter vizet emészt fel, ami körülbelül 6 500 háztartás napi vízfogyasztásának felel meg.

Musk nyíltan beszélt az űralapú adatközpontokról. 2025 végén az X-en kijelentette, hogy a SpaceX adatközpontokat „fog” működtetni az űrben azzal, hogy létrehozza a következő generációs Starlink V3 műholdakat, amelyek nagysebességű lézerkapcsolatokat használnak az adatok továbbítására.

A hatalmas Starship rakéta által indított műholdak konstellációkat alkotnak majd a világűrben, és lebegő szuperszámítógépekként szolgálhatnak.

Musk arra számít, hogy négy‑öt éven belül 100 gigawatt teljesítményt tud szállítani a magasabb földkörüli pályákra, és potenciálisan egy holdbázisról ezt akár 100 terawattig is működtetheti.

Ezt a célt azzal tervezi elérni, hogy a következő hónapokban 25 milliárd dollárt von be a SpaceX részvényeinek értékesítésével.

Musk SpaceX-én kívül a Google is az űrben létesítendő adatközpontok létrehozását célozta meg a Project Suncatcherrel, egy kutatási kezdeményezéssel, amely a napelemmel működő, MI-chipekkel felszerelt műholdhálózatokat vizsgálja.

Nap‑szinkron pályákon, amelyek a műholdakat közel állandó napsütésben tartják, ezek a hálózatok akár nyolcszor hatékonyabban gyűjthetik az energiát, mint a földi napelemek, mivel nincs éjszakai sötétség vagy felhőzet.

A Google két prototípus-műhold indítását tervezi 2027 elején. „Holdrakétának” nevezve a projektet, Sundar Pichai, a Google vezérigazgatója azt jósolta, hogy az űrbeli adatközpontok egy évtizeden belül olyan természetesnek fognak tűnni, mint a mai felhőalapú szerverek.

Körülbelül egy tucat más szereplő, köztük a ChatGPT fejlesztője, az OpenAI, szintén az űrbeli adatközpontokra teszi fel növekedését az MI korszakában.

Az űrben keringő adatközpontok óriási előnyöket hozhatnak az MI-cégek számára. Az űr passzív hűtést biztosít, mivel a hő közvetlenül a vákuumba sugárzódik ki ventilátorok vagy víz használata nélkül. Hasonlóképpen a lézerek a műholdak között gyorsabban továbbítják az adatot, mint a földi üvegszálas hálózatok.

Az MI‑cégek számára ez azt jelenti, hogy felszabadulhatnak a földi korlátok alól, lehetővé téve az MI-modellek gyorsabb betanítását, amelyek a növekedés és az innováció központi elemei.

A kihívások azonban sokasodnak

A nagy MI‑cégek optimizmusa ellenére több elemző szerint az űrbeli MI felé vezető út számos akadályt rejt.

Jermaine Gutierrez, az osztrák European Space Policy Institute (ESPI) kutatója a TRT Worldnek elmondta a hőkezelés az a „címoldali kihívás,” amellyel az MI‑cégek várhatóan szembesülnek.

Az MI‑chipek intenzív hőt termelnek, így a világűr vákuumában problémát jelent, hogy levegőt lehetne ráfújni a chipekre a hőmérséklet csökkentése érdekében.

Más szóval, az űrbeli adatközpontoknak erős radiátorokra lesz szükségük, hogy ezt a hőt kisugározzák az MI‑chipekből.

„A pályán a hőt kisugározva kell elvezetni” – mondta el Gutierrez. Az MI‑betanításhoz szükséges teljesítménysűrűségeknél a hő kisugárzása „megaszerkezet”‑problémává válik, amit nem lehet nagyobb hűtőbordával megoldani, magyarázza.

Az ESPI csapatai „erősen koncentrálnak” a radiátorkihívás megoldására, teszi hozzá.

Az indítási költségek további réteget adnak az űrbeli adatközpontok kihívásaihoz.

Gutierrez szerint amíg az indítási árak nem csökkennek nagyjából 200 dollár/kilogramm környékére – olyan újrahasznosítható rakétáknak köszönhetően, mint a Starship – az indítások megfizethetősége továbbra is problémát fog jelenteni.

Ozan Ahmet Çetin, feltörekvő technológiák szakértője és a washingtoni SETA agytröszt nem rezidens kutatója szintén úgy véli, hogy a hőelvezetés a „központi korlát” az űrbeli adatközpontok létrehozásában.

Szerinte az energiatermelés hatalmas napelemtömböket és akkumulátorokat igényel az árnyékolások (földárnyékok) kezelésére, míg a sugárzás roncsolja az elektronikát, ami további árnyékolást és hibatűrő szoftvereket követel meg.

„Ezek a kihívások nem leküzdhetetlenek, de egyszerre megoldva igencsak megterhelők” – mondta el Çetin a TRT Worldnek.

A határidőket illetően mindkét szakértő mérsékli a túlzott várakozásokat.

Gutierrez kis bemutatókat és az első szolgáltatásokat 2027‑re jósolja, például élből (edge) történő számítási megoldásokat, amelyek az adatok pályán történő feldolgozását jelentik a lassú földi átvitel elkerülésére.

Azonban a valódi, hyperskálás MI‑betanító létesítmények szerinte évtizedekre vannak. Fázisolt bevezetést vázol: al‑megawattos platformok a 2020‑as évek végén a 2030‑as évek elején speciális feladatokra, néhány tíz‑száz megawatt a 2030-as évek közepére, ha az indítási költségek drasztikusan csökkennek, és gigawatt‑léptékű megoldások csak az 2040‑es években vagy később.

„Mindent egybevetve azonban a gigawatt‑léptékű űrbeli adatközpontok még mindig évtizedekre vannak, még mielőtt a politika, a finanszírozás és az iparosítás tényezőit is figyelembe vennénk” – figyelmeztetett.

Çetin hasonló véleményt fogalmazott meg: a 2020‑as évek végére kis űrbeli csomópontokat jósol speciális terhelésekre. Ugyanakkor nagyobb, a földi farmokhoz hasonló létesítmények a közeljövőben kevésbé valószínűek.

„Az űrbeli adatközpontok, amelyek érdemben hasonlítanának a földi hyperskálású MI‑létesítményekre, valószínűleg nem jönnek létre az elkövetkező öt évben” – mondta el, mivel a hőkezelési, energiatermelési, összeszerelési és karbantartási technológiák „nem érnek be olyan gyorsan egyidejűleg.”

A határidő‑becslések illeszkednek az iparági véleményekhez. A Google 2027‑es prototípusai tesztek, nem teljes telepítések, és olyan szakértők, mint a Northeastern University kutatói, években mérik az üzemelő adatközpontok megjelenését.

Nem környezeti csodaszer

Környezeti szempontból az űrbeli adatközpontok jelentős terhek csökkentését ígérik a hagyományos földi létesítmények óriási energiaigényéhez képest.

Gutierrez három „környezeti nyomáscsökkentő szelepre” emelt ki: a folyamatos napenergia elkerülné a földi hálózatok igénybevételét, a sugárzásos hűtés megszüntetné az édesvíz‑felhasználást, és az űrbeli elrendezések nagy földterületeket szabadítanának fel más célokra.

Mégis az űrbeli adatközpontok nem jelentenek környezeti csodaszert.

Gutierrez arra figyelmeztetett az áthelyezett környezeti hatásokra, például a rakéta‑gyártás kezdeti kibocsátásaira, az indítások számának növekedésére és az űrszemétre.

„Ha a földi adatközpontok már tiszta energiával és fejlett hűtéssel működnek, a számítások űrbe helyezésének marginális előnye beszűkül” – mondta el.

Çetin rámutatott arra, hogy bár az űrbeli rendszerek elkerülik a vízigényes hűtést és a hálózati terhelést, a rakéták és a pótalkatrészek teljes életciklusából adódó költségeket behozzák.

Emellett rámutatott az olyan nem‑klimatikus aggályokat is, mint a pályazsúfoltság.

„Átfogó földi MI‑infrastruktúra teljes helyettesítéseként környezeti előnyük bizonytalan marad” – mondta el.

Gutierrez alacsony költségű, nagy teherbírású újrahasznosíthatóságot, fejlett radiátorokat és pályán végzett robotizált összeszerelést és karbantartást sorolt fel mint kritikus tényezőket.

Szerinte a potenciális innovációk, mint Musk sokat emlegetett összecsukható radiátorai, átültethetők, de lassan terjednek a tesztelési ciklusok, az exportellenőrzések és az integrációs kihívások miatt.

Çetin egyetért, és hozzáteszi, hogy a térségben a másolás ritkán azonnali a szellemi tulajdonjogok, exportellenőrzések és az ellátási lánc érettségének akadályai miatt.

Becslése szerint a jól tőkeerős szereplők 2–4 év alatt utánozhatnak tervezeteket, míg a szélesebb körű elfogadás több mint 5–10 évet vehet igénybe.

„A végrehajtás minősége és az integrációs szakértelem továbbra is tartósan megkülönböztető tényezők maradnak” – zárta gondolatait.